A pokol

 

bugyrai…

 

„Málenkij robot”-
Kényszermunka a Szovjetunióban

 

A kiállításnak otthont adó épület egykor a Magyar Államvasutak légvédelmi óvóhelye és vezetési pontja volt, ma itt található a központi málenkij robot emlékmű. A bunker kellően sötét és nyomasztó ahhoz, hogy átélhessük benne a 20. századi magyar történelem egyik szörnyű fejezetét.
Az épületben, a lépcsőn elindulva a háború és a főváros kegyetlen ostromának képei vezetnek el bennünket a szenvedéstörténet első stációjához.

 


 

A háború kamrája 

 

A Vörös Hadsereg tehát miközben megszabadította Magyarországot a német megszállóktól, azonnal megkezdte a saját uralmának kiépítését. Az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal aláíratott fegyverszüneti egyezmény szinte korlátlan lehetőséget nyújtott az ország gazdasági megszállására, politikai életének manipulálására a kollaboráns kommunisták érdekében és alkalmat teremtett bármilyen önkényeskedésre a lakossággal szemben.

 

1944-ben érkezett el Magyarország 20. századi történetének talán legsötétebb fejezete. A trianoni békeszerződéssel jelentéktelen súlyúvá degradált ország két nagyhatalom, illetve két szövetségi rendszer háborús frontvonalába került, és a területén átvonuló totális háború a megsemmisülés szélére sodorta. Sztálin már jóval a háború vége előtt elhatározta, hogy lehetőség szerint megszállja, és valamilyen módon a birodalmához csatolja Közép-Európát.

 


 

A polgári kényszermunkások deportálásának kamrája

A Szovjetunió a Közép-Európa felett katonai erővel megszerzett korlátlan hatalmát felhasználta arra is, hogy a legyőzött országok lakosságát tömegesen rabszolgamunkára hurcolja. A Szovjetunióban a munkatáboroknak (GULAG) nagy hagyománya volt. A milliószámra dolgoztatott szovjet állampolgárságú köztörvényes és politikai elítéltek, illetve internáltak tömegét a háború előrehaladtával egyre nagyobb mértékben növelték a hadifoglyok, majd a külföldi illetőségű, döntően indoklás és jogalap nélkül elhurcolt civil rabszolgák a számukra felállított (GUPVI) táborokban.

 

A kamra első fele a polgári lakosság összeterelését és gyűjtő- és elosztótáborokba hurcolását mutatja be, míg a végtelenbe futó sín a marhavagonokban deportáltak kilátástalan jövőjét mutatja. A kamra másik fele a magyarországi fogolytáborokat idézi meg.

 


 

A politikai és etnikai deportálásának kamrája

 

A szovjet vezetést a megszállt területek lakosságának elhurcolásában, nem csak a Szovjetunió újjáépítéséhez szükséges munkaerő összegyűjtése, de a megtorlás és a megfélemlítés szándéka is motiválta. A német Harmadik Birodalom bűneit a szovjethatalom, a kollektív bűnösség elve alapján ártatlan német civileken kívánta megtorolni. A hivatalosan jóvátételi munkára vonatkozó parancsot hamarosan válogatás nélkül érvényesítették minden munkaképesnek tekintett német, vagy csak német nevű férfira és nőre.

 

A mai Magyarország területéről 1944. december 22. és 1945. február 2. között körülbelül 60–65 ezer, míg Erdélyből, mintegy 80–90 ezer németnek nyilvánított embert hurcoltak el. A bejárattal szemben a „fogság kapujában” láthatjuk a rabok téli viseletébe, pufajkába (bélelt kabátba) öltöztetett magyarországi svábokat. A kamra másik fele a kárpátaljai terület tragikus sorsát idézi fel. Kárpátalja területét, mint a Kárpát-medencébe benyúló szovjet hídfőállást Sztálin közvetlenül a birodalmához kívánta csatolni, ezért 1944. november 12-én jóváhagyott szigorúan titkos parancsa utasítást adott a területen élő magyar és német férfi lakosság tervszerű összegyűjtésére és deportálásra. A 25–30 ezer „málenkij robotra” toborzott embert gyalogmenetben hajtották a szolyvai gyűjtőtáborba, majd vitték szovjet munkatáborokba. A megfélemlített hátramaradottak ezután „önként” kérték Sztálintól Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását. A foglyok közül nagyon sokan már a szolyvai táborban elpusztultak, a hideg, az éhezés és a borzalmas higéniás viszonyok miatt kitört flekktífusz-járvány következtében.

 


 

A szovjet munkatáborok kamrája

 

A Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások összlétszáma a kb. 350 főlágerben és közel 4 ezer melléklágerben időnként a 7 millió főt is elérte, ebből körülbelül 4,2 millió volt a külföldi (GUPVI) foglyok száma. Becslések szerint közel 1 millióra tehető a szovjet táborokban dolgoztatott magyar állampolgárok száma. 

 

A magyar foglyok zöme a Donyec-medencei szénbányákban (Kelet-Ukrajna), a Krím-félszigeten és Odessza környékén, az Urálban, a Volga mentén, valamint Moszkva, Kijev és Minszk környékén végezte kényszermunkáját, de sokan kerültek a Kaukázusba is. A kamra első részében a kényszermunka helyeit láthatjuk. A szenes csille a Donyec-medence, ma is életveszélyes szénbányáit idézi. A kamra másik része a lágerek őrtornyokkal vigyázott, szögesdrót mögé zárt belső világát jeleníti meg. Zsúfolt barakkok, állandó éhezés, tetvek, poloskák, járványok és halál.

 


 

Az áldozatok kamrája

 

Ahogy az elhurcolt magyarok pontos számát, úgy a halálos áldozatokét sem lehetséges meghatározni. A becslések szerint a teljes magyar fogolylétszám közel 1 millió is lehetett, és a fogságba esettek mintegy harmada nem élte túl a viszontagságokat. 

 

Az orosz Háborús Emlékbizottság 2005 végéig 66 277 elhunyt nevét találta meg, és adta át a Magyar Hadisírgondozó irodának. Ez az adatbázis azonban nem tartalmazza azok neveit, akik a hazai gyűjtőtáborokban, a romániai tranzittáborokban, illetve a kiszállítás közben vesztették életüket. Az oroszok csak elvétve regisztrálták azokat a haláleseteket, amelyek a lágerekben a tömeges pusztulást hozó járványok miatt következtek be.

 


 

A hazatérés kamrája

 

A foglyok hazahozatala minden magyar politikai erő számára fontos volt, ám a Szovjetunió csak a Magyar Kommunista Párttal volt hajlandó tárgyalni erről. Az MKP, a szovjet elvárásoknak megfelelően a civil „málenkij robotosok” ügyét összemosta a hadifoglyok ügyével, és úgy vélte, hogy a hadifoglyok fasiszták, mert a Szovjetunió ellen harcoltak, tehát megérdemlik a sorsukat.

 

A választási kampányában azonban nagyon is hasznosnak mutatkozott, ha a kommunisták a hadifoglyok megmentőiként tüntethették fel magukat. 1947-ben, a békeszerződés aláírása után, közvetlenül a választások előtt a Szovjetunió valóban megkezdte, bár csak az ötvenes években fejezte be a foglyok rendszeres hazaszállítását. A Debrecenben székelő Hadifogoly Átvevő Bizottság jegyzőkönyvei szerint 1946. július 1. és 1949. december 31. között mintegy 207 ezer hadifogoly tért vissza Magyarországra. A később érkezőket viszont már nem regisztrálta senki.

 


 

Az emlékezés kamrája

 

A kommunista hatalomátvétel után a szovjet hadifogságról, de különösen a „málenkij robotról”, nem lehetett többé beszélni, a túlélőket pedig pártállami gyanakvás vette körül. A helyzet akkor változott meg, amikor a magyarországi rendszerváltással egy időben kivonták a szovjet csapatokat Magyarországról. Az első szabadon megválasztott kormány kárpótlási törvénye (1992. évi XXXII. tc.) alapján a „szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás” érintettjei kárpótlási jegyeket kaptak, és ezzel legalább jogilag rendezték az ügyet. 2012-ben lett a „Szovjetunióba elhurcoltak” emléknapja november 25-e.

 

Napjainkra már, és nemcsak Magyarországon, hanem a környező utódállamokban, illetve Kárpátalján és Erdélyben is könyvek, konferenciák, kiállítások, emlékművek és ünnepségek sokasága igyekszik ébren tartani a múlt század e tragikus fejezetének emlékét.

 


 

Az összegzés kamrája

 

A teremben interjúk segítségével megismerkedhetünk a túlélők visszaemlékezéseivel, és belenézhetünk az eseményeket feldolgozó könyvekbe is. A teremben lehetőség van az iskolás csoportok számára játékos formában összefoglalni, és megbeszélni a kiállítás tanulságait.